Kedves Zarándoktársak!

Megjártuk rögös utunkat, tarisznyánkban különféle súlyos terhekkel vágtunk neki - a kívűlállók számára talán esztelennek tűnő - emberpróbáló vállalkozásunknak.
Áztunk-fáztunk, úttalan utakon botorkáltunk a már-már nem is eviláginak tetsző ködben, végeláthatatlan kőmorénákon botladoztunk, olykor - akár a Lászába igyekvő tibeti zarándokok - négykézláb csúsztunk-másztunk az éles és sikamlós sziklaköveken. Nekem olybá tűnt időnként, hogy egyfajta vezeklés is ez, melyet nem is feltétlenül az irányukban esetlegesen elkövetett személyes bűneink (tettel, szóval, cselekedettel és mulasztással) tesznek szükségessé, hanem a világ titokzatos rendje, mely szerint a szenvedés, a halál, a gyász elkerülhetetlen része életünknek. Némi kockázatot is vállaltunk, hogy eljuthassunk oda, Hozzájuk. Vettük a bátorságot, hogy szembenézzünk a valósággal: lesz, ami lesz, saját szemünkkel lássuk a helyszínt, a tetthelyet, azokat a mérhetetlenül komor kő fejfákat, talán még annál is többet...
Én a magam részéről jobbnak tartom, hogy a köveknél egyebet nem találtunk, az borzasztóan nehéz és fájdalmas lett volna. Az omlás drámai mérete - úgy hiszem - kevés kétséget hagyott bennünk a történtek valószínűségét illetően. Ott voltunk, láttuk, megérintettük, megértettük, elraktároztuk, emlékezetünkbe véstük azt a helyet. De, midőn rájuk gondolunk, arcuk, személyes lényük immár nem kötődik oda.
És talán azért is hasznos volt utunk, mert ezzel a "mini expedícióval" bepilllantást nyerhetett mindenki abba világba, mely ellenállhatatlanul s végzetesen vonzotta Őket.
Hálás vagyok azért, hogy ott lehettem - s együtt Veletek.

Mécs László

Hadd búcsúzzam Áprily Lajos soraival:

Én láttam őt a városvég felett
indulni könnyű bottal, egymagában.
Ott ültem fenn az erdőszéli domb
galagonyavirágos oldalában.

A templomcsillag búcsúztatta még,
aztán a fényben nőtt a tér naponta.
Tekintetem büszkén utána nyúlt,
amerre őt a fajta vágya vonta.

Néztem, komor hegyeknek hogy feszül,
s hervadt pusztákról hogy lép át a hóba.
Nyugati ködben messze elmaradt
a nagy lázakba zsibbadt Európa.

S még mindig ment és óriásira nőtt:
égő zarándok, vakmerő apostol.
Míg elnyelte a magasság s a csend:
Himalája, a roppant kőkolostor.